Kkatsa

Ismertem egyszer valakit.
Ádámnak hívták, barátok voltunk.
Egyszer találkoztunk csak, de nagyon közel került hozzám.
Kicsit halgatag volt, de ez engem cseppet sem zavart.
Elmondtam neki mindent, ami csak a lelkemet nyomta.
Nem nézett le érte, nem adott sablonos tanácsokat, csak figyelt.
Ez jobban segített mint bármi más a világon addig addig.

Különleges módon ismerkedtünk meg.
Egy folyó partján ültem és csak elmélkedtem a feketelyukakról és a kvazárokról.
Egyszer csak odaúszott mellém, megpihent egy vízből kiálló szikla tövében.
Nagyon fáradt lehetett, mert az sem zavarta, hogy egy döglött sirály van a támaszának tetején.
Ádám termetes volt, mint egy hólyag, úgy püffeszkedett pocakja.
Lehetséges, hogy nem is úszott hanem fürdött, de ez lényegtelen talán.
Ha az arcára nem is emlékszem de a testszagára igen, nagyon jellegzetes volt.


Esefelé járhatott az idő amikor zseblápák fényére lettem figyelmes.
-Megtaláltuk!!!
Kiáltott egy rendőr ruhás férfi.
-Végre megvagy, egy hete keresünk.
Odafutottak hozzánk, megkértek, hogy tegyem tarkóra a kezemet és ne mozduljak meg.
Ekkor kezdtem gyanítani, hogy ez valami játék lehet.
Elvittek egy sötét, rácsos szobába és bezártak, hogy nézzek mélyen magamba.
Másnap reggel, közvetlen ébredés után jött az ötlet.
Bújócskáztak!
Ádám azért volt a vízben, mert nem volt elég ha csendben marad, az erőteljes testszagát is el kellett nyomnia valamivel.
Méterekről érezni lehett.
De biztosan bevált ez a trükk, hiszen egy egész hétig nem bukkantak a nyomára.
Sajnos túlságosan is tehetséges lehetett a bújócskában mert azóta sem láttam.
Ezt is abból következtettem ki, hogy nem keresett azóta sem.
Elmondtam mindent, tényleg mindent, az összes titkomat, biztosra vehetem, hogy közel került hozzám.
Így egyértelműen csak az tarthatta vissza, hogy megint ő következett soron a bújásban és még senki sem találta meg.
Tanulhatott előző hibájából, most valószínüleg a föld alá temette magát, onnan aztán nem szivárog ki jellegzetes testszaga.
Tehetséges egy fiú, én mondom.
Büszke vagyok, hogy van egy ilyen barátom.

-Befejezte már?
-Igen, köszönöm, szükségem volt rá, hogy megoszthassam valakivel egy év elmélkedés után ezt a kedves kis történetet.
-Papot biztosan nem kér uram?
-Nem köszönöm, nem hiszek a dajkamesékben és a jótündérekben.
-Akkor készüljön fel.
Felléptettek egy székre és kötelet akasztottak a nyakamba.
Felkészültem lelkiekben a hintázásra, bár semmi kedvem nem volt hozzá.
Nekem aztán elhiheteik, a csúszdát jobban szerettem, már a kezdetektől fogva.

-Bűnösnek találtuk emberölésben és nekrofíliában!
-... állam törvényeinek nevében az ítélet kötél általi halál.
-Az úr irgalmazzon lelkének.

Bárcsak láthatná Ádám, milyen szépen tudok hintázni.
Előre és hátra, szépen, egyenletesen, egyre lassabban, ameddig meg nem áll...

Képtelen lettem volna elfogadni az árnyak tanácsát.
Nem akartam elmenni örökre, még nem!
De ennek is eljött az ideje mint mindennek.
Mikor útra keltem, éreztem valaminek vége szakadt.
Nem néztem vissza, hajtott a sok ötlet és vágy.
Szánt szándékkal sikátorokon és ismeretlen helyeken keresztül mentem előre.
Nem is sejtettem még, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy elérjem azt a bizonyos helyet.
Órákkal később kisírt szemmel rátaláltam egy romos lakásra.
Természetesen azonnal bementem körülnézni.
Lakatlan volt már évek óta.
A falon egy elmebeteg által felfirkált fekete firka lyuk tátongott.
Gondolkodás nélkül átugrottam rajta.
A másik oldalon tértem magamhoz órákkal később.
Egy alacsony öreg férfi nézett rám értetlen arckifejezéssel.
Elmeséltem neki egy kitalált történetet és azt hazudtam ez rólam szól és velem történt meg.
Sosem jöttem rá miért hazudtam neki.
Az öreg észrevette, hogy hazudok.
Mérgében lelocsolt valami bűzös folyadékkal és a földre lökött.
Elvette a kulcsot ami születésem óta a nyakláncomon lógott.
Öklendezve vergődtem a földön miközben ő az arcomat taposta.
Azóta sem láttam se őt se a kulcsot.

Reggel tértem magamhoz koszosan, véresen, fáradtan.
Elhagytam a házat ami a semmi közepén állt.
Ismeretlen táj fogadott, rémisztően más volt mint bármi amit eddig láttam.
Rengeteg fa a messzeségben minden irányban.
Sehol egy lélek.
Teljes csend honolt körülöttem, csak az elmém üvöltött szakadatlan.
Lábaimat kényszerítette, hogy menjek valamerre, csak el innen, keressek valami boldogabb helyet.
Átvágtam a mezőn, beértem a fák közé, hirtelen nehezebb lett a levegő, motoszkálást hallottam néha de sosem láttam meg a forrását.
Egy apró tócsát szennyeztem be a mocsokkal ami addig a testemen várakozott a szabadulásra.
Tisztább volt végre a bőröm és érthetetlen módon mocskosabb a lelkem.
Sajnáltam a pocsolyát, bocsánatot is kértem tőle.
Rezzenéstelen arccal fogadta szavaimat majd arrébb vonult.
Természetesen követtem és megígértem neki, hogy jóváteszem amint tudom.
Kinevetett és megkérdezte a nevemet.
Nem emlékeztem rá és nem is akartam.
Megragadta kezemet és magával vitt egy tisztásra.
Megmutatta az ehető levegőfoszlányokat és az iható hangokat.
Kicsit sem furcsállottam a dolgot.
Itt ez volt a dolgok rendje, logikátlan a természeteset furcsának vélni.
Éjszaka az eget bámultuk és magunkat láttuk benne mert az ég tükör volt és nem más.
Nem voltak fent csillagok, máshol érezték jól magukat.
Egy barlangban fedeztem fel őket másnap hajnalban, megkértek, hogy csendben szemlélődjek és halkabban gondolkozzak mert aludni szeretnének még pár millió évig.
Képtelen voltam teljesíteni a kérést ezért magam mögött hagytam őket békében, nyugalomban.
Pocsolya már kint várt türelmetlenül.
Megkértem mutassa meg a kedvenc helyét és pihenjünk meg ott hetekig.
Értetlenül nézett rám.
Ekkor vettem csak észre, hogy minden más körülöttem, a táj megváltozott, mintha a barlang másik oldalán jöttem volna ki.
Rá kellett ébrednem itt az a természetes, hogy minden változik amikor elmész onnan és semmi sem állandó.
Pocsolya is változott amikor nem néztem oda. Jelentéktelenül de állandóan változott.
Szerencsémre ő volt az egyetlen rajtam kívül idekint így nem is keverhettem volna össze senkivel.

 Egy sötét sikátor semmi több.

A bűz miatt mindenki messziről elkerüli.

Rothadás szag ami az ember agyáig hatol és menekülésre készteti.

Egy helyi szóbeszéd miatt megyek csak közelebb, hányinger kerülget de a kíváncsiság erősebb bennem, mint a hányástól való undor.

Képtelenség itt megmaradni, a történet saját magát cáfolja meg.

Egy olyan büdös helyen, mint ez, hogyan létezhetne egy olyan csodálatos dolog amiről ezek a rossz arcú népek suttognak.

Az egyetlen ésszerű magyarázat talán az lehet, hogy magának való vagy menekül valami elől.

Igen csak ez lehet és semmi más.

A fekete macska látványa nem a babonára hanem arra enged következtetni, hogy talán van ennél rosszabb szag is a világon.

Ez a világ leghosszabb sikátora ahol csak jártam életemben, pedig bejártam már pár koszos kisvárost.

Egy fa ajtó, talán ez rejti őt.

Egy ócska rothadó faajtó, semmi több, tökéletes is lehetne akár a kép, ha kinyitnám és mögötte lenne az amiért idejöttem.

Ha kinyitom csalódni fogok, ilyen az én szerencsém.

Ha nem nyitom ki sosem tudom meg mi van mögötte.

Apró kopogó neszeket hallok kiszűrődni.

Igen ez csak ő lehet, már látom is magam előtt ahogyan szakadt kis ruhácskájában körbe, körbe forog saját tengelye körül mint a hold mikor senki sem figyel rá.

Ez csak ő lehet, már látom is, ahogyan a kis bábot táncoltatja, már csak valami talp alá való kell és a kép tökéletessé válik, mint egy festmény.

Ez a láda nem korhadt annyira, el fogja bírni a málhám és a csontos hátsóm súlyát.

Egy hegedű, csak ennyi kell és semmi több.

A kedvenc szívszorító nótámat kaparom elő tekervényes agyam egy még éppen maradt zugából.

Próbálom a kopogás ritmusát követni.

Szemem csukva, csodálatos még ha nem is valós amit elképzelek.

A bábozó lányka koszos kis talpával csak addig érinti a földet ameddig annak kegyetlen gravitációja azt megköveteli.

A báb szinte lebeg, csukottra festet kis szemeinél a pillák armadája sokkal kifejezőbb, nem is kell látni, elég ha elképzeli a világot, az sokkal szebb és kevésbé bántja a tiszta lelket.

Ha abbahagyom véget ér itt minden amiért betértem, vége tér a szép és átveszi helyét a komor.

Nem szeretném abbahagyni, nem szeretnék ebben a pillanatban semmit, csak látni is amit elképzelek, látni a bábot, ahogyan valaki szeretetből irányítja és nem pénzéhségből.

Reggelre semmi sem marad a málhám tartalmából egy pár lyukas cipőn kívül.

A púp a fejemen hatalmas, remélem a tolvaj elhalálozik egy hasonlóan otthonos sikátorban miközben megpróbál túladni egyetlen értékemen, azon a nyakláncon amit még édesanyám adott nekem a halálos ágyán.

Remélem az új gazdája szépen lassan a torkát metszi át, és kivérezteti mint egy disznót.

Többet nem érdemel az aki meglop egy vándorló muzsikust aki a zene szépségét viszi magával és némi örömet nyújt ezekben a sötét időkben, amikor isten ha egyáltalán létezik, messzi vizeken evez és újra gondolja az emberiség létét.

Semmim sincs, már semmim sem maradt.

Az ajtó, még mindig nem tudom mi van mögötte.

Csak az ajtó mögött lévő csodálatos fantáziakép maradt.

Ha egy gondolatot birtokolhat az ember, el is vesztheti, nem akarom elveszteni az egyetlen dolgot ami jelenleg örömet okoz az életemben.

Tovább kell állnom, terjeszteni a kalapos bábozó kislányról szóló történetet.

A hegedűm nélkül csak ezt az örömet adhatom a lelki szegényeknek.

 Korán reggel szokás elkésni és nem törődni vele.

Ha a láncom leesik akkor megállok, hogy olajos és koszos legyen a kezem, természetesen az arcomba törlöm, kit érdekel!

A kávétól majd elhányom magam de ez sem foglalkoztat.

Teljesen más érdekel.

A parkolóba érve már végre nem akarok hányni, a tükörben megigazítom a hajamat ami a menetszéltől természetesen feláll és hülyén néz ki.

Minden nap ugyan az a sablon.

Az izzadtság csordogál az arcomon, a ruhám és az arcom koszos, a kezem szintén, de nem érdekel.

Bele nézek a szemükbe, direkt nézem őket, látni akarom az arcukat, a reakciót, hogy ez mit keres itt ilyen koszosan, szeretem ha nem tetszik nekik, különbözővé tesz, nem hasonlítok rájuk, szükségem van erre a nézésre.

Komótosan átöltözöm, a hajamat összeborzolom, csapvizet iszom, mert igenis finom, és ők nem isznak tehát nekem ha nem is kötelező de ajánlott.

Leérek az eladó térbe, szól a rádió, természetesen olyan, amit sosem hallgatnék, mert igénytelen, szeretik az igénytelen zenét, hiszen robotok.

Már csak arra tudok gondolni, mikor ér ide, már csak ez érdekel.

Feltöltöm a sorokat, nincs kint minden ár, ha kint van akkor is megkérdezik, mert vakok, robotok mind, nem veszik észre, pont úgy működnek mint egy gép, rosszul!

Próbálnak rávenni, hogy álljak közéjük, próbálnak befolyásolni, nem értik, hogy nincs rá szükségem, nem akarok lélektelen eszköz lenni.

Még pár óra és ideér, végre vég lesz mindennek, képtelen vagyok visszafogni az örömömet, a prosztatám környéke bizsereg, képtelen vagyok bármire is, mindenkit lerázok pár mondattal, direkt nem adok értelmes választ, eltérítem őket a szándékuktól, direkt játszadozom velük, mert megtehetem, robotok, nem éreznek semmit, nem értik ami körülöttük van.

Még pár óra és ide ér, végre vége lesz mindennek.

Nincs étvágyam, bizsergek, hatalmat érzek magamban ami leírhatatlan, talán a fölény a megfelelő szó rá.

Közelít egy robot, menekülni próbálok, de utolér és már nem menekülhetek.

-Ez mennyibe kerül?

-Jó napot kívánok, ott van rajta az ára.

-Nem látom.

-Ja, hogy az az ára?

-És ez mire jó?

Ebben a pillanatban megérzem az illatot amire vártam már hónapok óta.

Erős fahéj illat, pont amilyet én is használok magamon.

Elegem lesz a robot buta kérdéseiből, hirtelen elönti az agyamat a köd, kitépem a kezéből a dobozt és a földhöz vágom.

-Ez pont erre jó kérem.

Sarkon fordulok, már látom is a végzetet, mindennek vége, nem akarok hinni a szememnek.

Az a pár másodperc ameddig oda érek hozzá olyan soknak tűnik, hogy majdnem elhalálozok agyvérzésben, pedig nem is tudom milyen az.

-Szia, Emese vagyok, tudod, a húgod.

Erősen magamhoz rántom, szinte érzem, hogy megijed de hirtelen megnyugszik és ő is körbefon karjaival.

Percekig csak ölelkezünk.

Megkérem, hogy menjen le a szökőkúthoz, és várjon meg ott, nemsokára én is odamegyek.

Nem akarom elengedni, de nem bírom tovább a rabságot, nem érdekel már semmi, csak el akarok szabadulni innen végleg.

Felmegyek és olyat teszek amiért azonnal kirúgnak.

Felmegyek és olyat teszek amit sosem bánok már meg.

Útközben ki is találom, közben elküldök pár vásárlónak álcázott robotgépet a francba, soha többet nem segítek egyiknek sem, nem érdemlik meg, nem érdemelnek semmit csak azt ami nemsokára bekövetkezik. Csak én tudom, hatalmam van káoszt teremteni, nem fogom elhalasztani, nem fogom kihagyni, tökéletes terv.

A kapunál állok, lehúzom a kártyámat, betöröm a tűzjelzőt, betrappolok az irodába, a titkárnővel közlöm, hogy gyönyörűek a szeplős keblei és napokig tudnám csókolgatni, de most nem érek rá.

Elpirulva hebeg-habog.

Pár lépés és egyenesen az igazgató szemébe nézek, becsukom magam mögött az ajtót.

Telefonon tárgyal a biztonsági őrökkel és reméli, hogy nincs tűz.

Elvörösödik a feje, már tudja, hogy én voltam, látták az őrök a kamerán keresztül.

Kiröhögöm, és elmagyarázom neki, hogy ő egy robot és nem érti azt ami most történni fog, elmondom neki, hogy milyen illata van egy clamidiás nemi szervnek.

Értetlenkedve néz rám.

Elmagyarázom neki, hogy ezt ő úgy sem érti, rúgjon ki, ez a megoldás.

Még mindig csak néz.

Látom magam előtt, ahogyan az agya nem képes feldolgozni az összefüggéseket.

Elmagyarázom neki, hogy nincs összefüggés, az így van jól, rúgjon ki.

Elmagyarázom neki, milyen pazar látvány a titkárnő bőre, és mit szeretnék vele csinálni lágy ambient és egy üveg Tokaji társaságában.

Végképp túlterhelem a robot agyát.

Kezdem unni az egészet.

Szépen és lassan megkérem, hogy rúgjon ki.

Sarkon fordulok és átmegyek az öltözőbe, átveszem a ruháimat.

A biztonsági őr nem akar kiengedni a kapun, átugrok rajta és közlöm vele, hogy már úgyis mindegy, és nem korlátozhat a szabadságomban, mert feljelentem.

Elvörösödik, üvölt de már nem érdekel, lerohanok a szökőkúthoz.

Ott vár rám Emese, robotokkal körülvéve, féltem.

Megragadom a kezét és felviszem a tetőtérre.

Az eső szemerkél de a nap süt, meleg van, már nem számít semmi, levetkőzöm anyaszült meztelenre, már semmi sem számít.

Lefekszem a földre, a kezeimet összekulcsolva párnát alkotok a fejem alatt.

A kedvenc NIN számomat dúdolva élem meg a föld utolsó pár másodpercét, Emese mellém fekszik, sír és közben nevet.

A kisbolygó becsapódás utána hirtelen béke és nyugalom honol, csend és sötétség, az élet újra elkezdi a hasznos mutáció elve alapján az átalakulást a földön, minden más lesz, most minden szebb és békésebb lesz, most olyan faj jön létre aki tud összhangban élni a természettel és nem kell majd tragikus módon elpusztulnia mint ezelőtt már többször is.

 Tétlenül vártam sorsom beteljesedésére.

Sosem gondoltam volna, hogy így fogom végezni.

Sosem akartam öregen meghalni, de nem gondoltam volna, hogy fiatalon jön el értem a végzet.

Pár hete váltotta még csak le a régi végzetet ez az új, zöld fülű senkiházi és máris el jött értem.

Itt áll velem szemben és nem hajlandó meghallgatni.

Életben maradásához ölnie kell.

-Én megértelek, és sajnálom de nem ölhetsz még meg.

-Nincs itt az időm még nem fogod fel?

-Várj, elkészült a teám, kérsz te is vagy végignézed, ahogyan megiszom.

Fejjel lefelé nehéz meginni a teát de a sok éves „különcködésem” alatt lehetetlenebb dolgokat is csináltam már.

Miközben felakasztott a lábamnál fogva én csak komótosan megcukroztam a teámat.

Két és fél kanál cukor, félig elkeverve, vegyes gyümölcs te, citrom nélkül, mert ez nem citrom tea, mézre sosem volt pénzem, pedig a méhnyál nagyon finom.

-Pont úgy készítettem el, ahogyan mindig is szeretted, még meggondolhatod magadat, még pont van egy bögrényi.

-Sosem szerettem ezt a néma játék dolgot ugye tudod, miért akarsz felidegesíteni, nem elég neked az, hogy megölsz?

-Nagyon sajnálom, hogy megöltelek, nem volt szándékos, csak annyira felidegesítettél, hogy nem tudtam uralkodni magamon, sosem voltam jó benne te is tudod!

-Nem is használhatnád személyes bosszúra a hatalmadat.

-Gratulálok, most tiszta vér az új pólóm amit tőled kaptam.

-Még jó, hogy az iváshoz elég egy kéz is.

-Szemek sem kellenek, a fülemre sincsen szükség ha nem fogsz megszólalni.

-A lábaimat óvatosabban nyiszatold mert ha a fejemre esek és betöröm a koponyámat akkor el fogom pazarolni a teámat.

Megcsonkítva, csurom véresen, a halál torkában hörögve befejeztem a teámat, már lényegtelen, így nem akarnék élni még ha megkegyelmezni is, akkor is öngyilkos lennék, pedig azt ellenzem, mindig is elleneztem, semmi értelme.

Végignéztem, ahogyan szét törte a szoba berendezését, és elém húzta a széket ami még megmaradt, leült rá, közel hajolt az arcomhoz és szemüregeivel mélyen a lelkembe nézett.

Percekig csend honolt.

-Odaát veled lehetek?

-Én még mindig szeretlek téged, veled akarok lenni örökkön örökké ha ez lehetséges, sajnálom, hogy leszúrtalak.

A végzet közelebb hajolt és megcsókolt, ennyire hevesen még sosem volt szerencsém nyálat cserélni senkivel.

Tapsolva felállt és kiköpte véres nyelvemet a földre, elővette élezőkövét és apró cafatokra és szilánkokra zúzta a fejemet.

Mikor magamhoz tértem, a földön feküdtem, koszos pokróc, nyakamon lánc, előttem kis tálka amire gyermek kezek felfirkáltak egy csontváz kutyát és egy nevet : Férgeske.

A tálkából visszanéző tükörkép kicsit sem riasztott vissza, mindig is kutyául éreztem magamat, most végre megkaptam amit szerettem volna, örök hűség a gazdámnak, férgek a csontos hátsómnak, ropogtatni való porcos csontok állkapcsomnak, a tökéletes egyensúly és lelki béke.

Örökkön örökké a végzetemhez láncolva, együtt a végtelenbe, és azon is túl, embereket mészárolva, véresen, egymás karjaiban ha csak ez nem lehetetlen egy kutya számára...

Hol is volt... hát persze még amikor az óvodában voltam konyhás.

Egy nap leültettem a gyerekeket körbe-körbe magam körül. Ezt fontos elképzelni szóval elmesélem hogyan is történt, leültem én, aztán velem szembe egy másik gyerkőc, aztán a jobb és a bal oldalra is mintha az óra: 12(ez voltam én) 3 - 6 - 9es betűit akartuk volna utánozni.Ezután jött a maradék, volt ott kis és nagy csoportos, évvesztes és adóellenőr. Amikor mindenki kényelmesen körém ült akkor a mögöttem lévő gyerek (az a szám az óralapon ami a 12 felett van) megszólalt, hogy tessék már elkezdeni végre!

Nekem se kellet több, elővarázsoltam az előttem ülő tibike orrából a gitáromat és rákezdtem a kedvenc dalomra. Ezt is el kell mesélnem, hogy tisztán magad elé tudd képzelni, ez is nontos kérlek! A dal előadásmódja igen csak szokásosnak nevezhető mégis figyelemre méltó, a szemeim csukva, az arcom átszellemül, mintha valami finom illatot éreznék. Lágy kicsit talán andalgós hangon kezdek rá, először halkan szinte már suttogva adom ki az első pár hangot ami még nem a szöveg hanem csak hümmögök mialatt már a gitár elkezdi játszani a könnyed lantjáték szerű hangokat, szinte csak simogatom a húrokat. Amikor az első értelmes szó elhagyja az  ajkamat lassan de mégis jelentőségteljesen kinyitom pilláimat, majd belerévedek a semmibe mintha valami hihetetlen mély értelmű dolgot szeretnék mondani.

Így már el tudod képzelni a dal környezetét. Most tedd mellé a szöveget is:

Mmmmmmmmmm

Gyereeeeee és szokodd ki a csecsemőőőőőkbőőőőőőől

A rémálmokaaaaaaaaaat

Gyere kééééérlek, kérve kérlek téged....(itt elhalkul)

(Itt hirtelen váltással szinte üvölt) Szopkodd ki csecsemőinkből a rémélmokat...

Igen te, te hét szakállú, nagy pocaku

Ó te mindent tudóóó

Ó te csodálatos havat lapátolóóóó (itt is elhalkul)

(csendben) Öreg szakállas télapóóóó

Még szinte révületbe esve, a saját dalom hatása alatt voltam amikor felüvölt a velem szemben ülő kisgyerek, hogy fogjam be a pofámat mert ő ilyet még sosem hallot és be fog perelni, mert ez sérti az ő nézeteit és különben is nem azért jött ő ide, hogy egy béna botfülű szerencsétlent halgasson. Ezzel be is fejezte mondandóját, felpattant letépte kis kitűzőjét és puffogva elsietett az ajtó felé.

A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, sosem láttam még hasonlót egy gyerektől, és különben is ez hová megy, hiszen még kisgyerek, nem hagyhatja el az óvodát szülői kiséret nélkül...gorsan felkaptama kitűzőjét amin ez állt:

Névtelen alkoholisták.     Név: András.

Ez a pár betű erősebben vágott gyomorszájba mint az amikor a feleségem közölte hogy válni akar. Éles fájdalom a tarkómban. Öklendezek. Azthiszem megint túlzásba vittem a pia és gyógyszer turmixomat és kiestem a valóságból...Ez nem is egy óvoda...és én nem konyhás vagyok hanem egy önkéntes akinek az lenne a dolga, hogy a piáról beszélje le a sok hozzá hasonló fószert...

Kiültem pöfékelni mert bent tilos volt.
Nem mintha érdekelt volna,csak a füst...ha hagyom, hogy bentragadjon akkor elárasztotta volna a szobát.
Jól tudok úszni de mind hiába ez az ember feletti képesség ha teljesen betelíti a szobát a füst.
Tudniillik akkor nem lehet a felszínre úszni, mert a plafon az ott van, oda lett ragasztva, erősen.
Szóval kiültem.
Pont gyujtanám a pipát amikor a semmiböl egy angyal jelenik meg.
Nekemsem kellett több: megfogtam a lábát és kívántam egyet.
Semmi...
Letéptem egy gombomat és újra kívántam
Semmi...
Még mielött kigondoltam volna a következő mozzanatot hirtelen földön túli hangján nevetésben tört ki az angyal.
-Miért gyujtanál pipát?
-Miért mérgeznéd magadat még ezzel is?
-És ha idekint is teljesen betelíted füstel a teret?
-Hiába a tudásod ha odafent plafon van és bevered a fejedet amikor elérnéd a felszint.
   -Plafon???
   -De hát a szabad ég alatt vagyok, itt nincs plafon, csak a végtelen űr!
-Hah..a szabad ég alatt vagy?
-Úgylátszik túl erős narkotikumokat írtam fel neked.
-Holnaptol csökkentem az adagot, vagy lecserélem másikra.
-És jegyezd meg végre, ez egy elmegyógyintézet és itt tilos a dohányzás, és ez nem a szabad, hanem a tv szoba!
És az angyal a következő pillanatban barna füstszűrős cigarettára gyujtott, sarkonfordult és elcsoszogott.
Soha többé nem láttam őt.